Pászt Patrícia: Mai lengyel drámairodalom (részlet)
Bogusław Schaeffer
Az örök kortárs
Bogusław Schaeffer (1929) Sławomir Mrożek kor-, és pályatársa (nála egy évvel idősebb), napjaink legnagyobb lengyel művészeinek egyike. Végzettségét és elhivatottságát tekintve zeneszerző és -teoretikus, elsősorban muzsikusnak vallja magát, mégis színdarabjait legalább olyan osztatlan (ha nem nagyobb) siker fogadja szerte a világon, mint zenei kompozícióit. Lengyelországban a leggyakrabban játszott élő szerzők közé tartozik, annak ellenére, hogy írásainak többsége - az alkotó kívánságára - sosem jelent meg nyomtatásban.1 Hazánkban neve sajnos még mindig meglehetősen ismeretlenül hangzik, habár jelentős életművét (idáig kb. 400 zenei kompozíciót, 17 könyvet és 44 színpadi művet írt) több mint 17 nyelvre lefordították.
Schaeffer nagyfokú zeneiséggel átitatott színpadi műveinek interpretációja igen nehéz, amennyiben azokat a hagyományos színházi fogalmak és a drámai „cselekmény” szerint szeretnénk elemezni. Ha műveit azok teljességében és nagyobb értelmezési tévelygések nélkül kívánjuk megismerni, drámáit feltétlenül tanácsosabb és célravezetőbb a zene törvényszerűségei felől megközelíteni. Maga a szerző így vall erről Színpadi műveinek2 előszavában: „E műveket abból a tiszta intencióból írtam (és írom a mai napig), hogy a színházat a zeneszerzésből származó tapasztalataimmal gazdagítsam.” Schaeffer művészetéhez egy másfajta -¬ de a zeneiséggel ez esetben is nagymértékben összefüggő - értelmezési kulcsot jelenthet, ha azt a posztmodern színházi esztétika fogalmai szerint interpretáljuk. „A posztmodern színház újrafogalmazza a vizuális és a szonorikus jelrendszerek viszonyát” 3 – írja Helga Finter gondolatát azzal kiegészítve, hogy a legtöbb posztmodern alkotó nem a hagyományos színházból, hanem más művészeti ágakból, így például a zene területeiről érkezik.
Többek között épp e zeneiségéből adódóan Schaeffer művei teljességgel „időtlenek”, vagy inkább „időn kívüliek”. A szerző sosem törekedett arra, hogy „aktuális” legyen: „A muzsika tiszta, semmilyen tendencia által meg nem fertőzött auráját a színházba átemelve megtisztítom a színházat az undorító realizmustól (…) és üdvözítő távolságtartást teremtek az aktualitással szemben, amely számomra – aki őrületes módon az örökkévalóságot célozza meg – csak egy pillanat töredékeként fogható fel. A mai nehézkes színház azért olyan unalmas, mert a szerzők mindent dokumentálni, tisztázni, „aktualizálni” akarnak, ami teljesen távol áll a színház valódi lelkületétől. A színház nem tükör, a színház nagyító, távcső, amely mögött távoli részleteket lehet látni.” E „messzelátó perspektíva”4 lényegében időtlenséget, állandó aktualitást és frissességet biztosít Schaeffer darabjai számára függetlenül attól, mikor íródtak.
Talán ez a magyarázata annak is, hogy a komponista azon elenyészően kevés kortárs drámaszerzők egyike, akinek művészetére lényegében nem gyakorolt hatást a rendszerváltozás, és a 80/90-es évek fordulójának transzformációi. „Schaeffer saját ritmusában alkot. Művei csak ritkán rímelnek azokkal az eszmékkel, amelyeket meghatározzák a mai kor jellegét. Metaforikusan úgy lehetne fogalmazni, ahogy a szerző az „időn kívül” alkot.”5 Minden bizonnyal a szerző 1990 utáni hallatlan népszerűsége is ennek az időbeli univerzalizmusnak köszönhető. Kortársaival – pl. Mrożekkel és Różewiczcsel – ellentétben Schaeffer a rendszerváltozás igazi nagy „felfedezettje”: darabjait tömegével kezdik el játszani a színházak, a nagyközönség vastapsokkal kísért fokozott érdeklődése mellett. A színházi szakma, a rendezők, a nézőréteg és a kritika az új érában Schaeffer darabjaiban találja meg azt a művészi egyetemességet, amely a társadalmi, formai és nyelvi transzformációkat követően is örökérvényűnek mondható. „Bogusław Schaeffer azon kevés lengyel drámaírók egyike, aki valóban aktuális módon kortárs. Más avantgárd és kísérletező íróval ellentétben azonban az ő munkássága óriási népszerűségnek örvend a széles nézőközönség köreiben. (…) Népszerűségének titka abban rejlik, hogy igen modern módon „montíroz” össze idézetet idézettel, részletet részlettel, nyelvi kliséket szokásbeli klisékkel.6
Schaeffer művészetének „időn kívülisége” magyarázza, hogy e személyének szentelt fejezetben nem kerül sor szinopszisok ismertetésére (a schaefferi dramaturgiából adódóan ennek nem is lenne nagyobb értelme), sem az 1990 után született 30 darabjának részletes elemzésére. Ennél sokkal fontosabbnak tartom egy olyan átfogóbb kép megfestését Schaeffer drámaírói tevékenységének lényegéről, amely arra keresi a választ, milyen formában nyilvánul meg művészetének egyetemessége és rendkívüli időszerűsége.
A drámakomponista
Schaeffer művészete sokáig senki-földjének, furcsa átmenetnek számított a színház-, és zeneművészet világában, mivel mindig az éppen érvényben lévő, „kötelező” stílusáramlatokon kívül alkotott és semmilyen klasszifikáció szerint nem lehetett osztályba sorolni. A zenében elsősorban a heterogén, dinamikus víziók és a zenei utópiák, a kísérletezés elkötelezettje; a zene fenoménjének lehetőségeit és összetettségét vizsgálja s e tekintetben kompozíciói számos kortársán túlmutatnak. Tevékenységét nagy mértékben befolyásolta az avantgárd és dodekafónia irányzata, amely komponálásmód jelentős hatást gyakorolt drámai műveire is.
A komponista-író legtöbb alkotása - akár instrumentális, akár drámai műről legyen is szó - a zene világából merít és annak titkait fürkészi, a szerző meggyőződése szerint ugyanis a bennünket körülvevő világ antinómiáit csupán a legfüggetlenebb művészet ág, a zene képes híven tükrözni. Elmondhatni, hogy Schaeffer minden egyes műve lényegében zenei ötleten alapul. A zenei ötlet legtöbbször a zenei forma vagy téma meghatározásával kezdődik, erre épül a színpadi mű egész konstrukciója. Az irodalmi kompozíció zeneire való felváltásának technikája kezdeti drámáira ugyanúgy jellemző, mint legutóbbi alkotásaira, voltaképpen egész életművén végigvonul és azt egységesen értelmezhető koherens egésszé teszi, darabjainak születési dátumától függetlenül.
A témaválasztás tekintetében Schaeffer alkotópályája három – egymástól nem mindig kronológiailag elkülöníthető – szakaszra osztható: a hatvanas években írott műveiben a zenei forma és tematika egyaránt meghatározó jelentősséggel bírt. Schaeffer drámáinak második csoportjába az allegorikus nagyszínpadi formák tartoznak. A Homályok (1980), Hajnalpír (1982) és az 1994-ben íródott Reggel című sokszereplős tragikomédiáiban napjaink kiüresedett világképének szimbolikus panorámáját kívánja bemutatni. Ezek az elsősorban társadalmi ihletettségű művek minden téren kitérőt jelentenek Schaeffer drámaírói munkásságában, nem határozzák meg jellegzetes módon pályáját és nem is tartoznak a művész legjelentősebb színpadi munkái közé, ezért ezekre nem térnék ki bővebben. A zeneszerző életművében a Kacsa (1987) című darab nyitott meg egy újabb, igen fontos szakaszt, amelyben a komponista – ha lehet így fogalmazni – „teljes arccal” a színház felé fordul. E csoportba tartozó – az eredetiben mindig öt betűs címmel (Kaczo, Awans, Aktor, Seans, Tutam, Próby, Multi, Toast) ellátott7– darabjai már kifejezetten színpadi műként íródtak s a zenei tartalmakat felváltotta az ún. „metaszínházi” tematika, amely a szerző 1990 után született darabjaiban talált legteljesebb kifejezésre. Ha a schaefferi dramaturgia legmeghatározóbb jellegzetességeit és legtipikusabb vonásait szeretnénk górcső alá venni, a zenei és metateátrális forma felől kell megközelítenünk a művész drámaszerzői tevékenységét
Az instrumentális színház
Első színpadi művét Webern (1955) címmel Schaeffer a kiváló osztrák zeneszerző személyének szentelte, és hatvanas években íródott kevés szereplős darabjai: Szövegkönyv egy nem létező, ám lehetséges hangszeres színészre (1963), Audienciák I-V (1964) pedig kifejezetten zeneművekként funkcionáltak, köztük a leginkább zeneinek mondható s egyben a leggyakrabban színpadra állított Kvartett négy színészre (1966) kimondottan zenei partitúraként született és ilyen formában is játszották egészen addig, amíg 1979-ben Mikołaj Grabowski8 egy merész, ámde zseniálisnak bizonyuló elhatározással a művet át nem ültette a színpadra. Ekkoriban kapcsolták Schaeffer személyéhez az instrumentális színház9 fogalmát, amely eléggé nehezen behatárolható: egyes változatai a klasszikus balett és opera hagyományaiból valamint azok tánc-paródiáiból merítenek, mások a happening, az akciózene és az abszurd színház bizonyos elemeivel mutatnak rokonságot.
Az "instrumentális" terminus - bármennyire is találó - Schaeffer műveinek esetében megtévesztő is lehet; az „instrumentális színház” – a nevében sugalltak ellenére – valójában alapvetően zenei műfaj, amelyben a színházi elemek csupán másodlagos, kiegészítő funkciót töltenek be. A kompozíciókban fellépő színészek feladata például, hogy a hagyományos zenei művekben megszokott dallamoktól eltérő hangforrásként funkcionáljanak, egyszóval más hangokat bocsássanak ki magukból, mint az énekesek és hangszerek. Ennek érdekében az instrumentális színházi műben „hangokat hallató” színész különféle technikákat vesz igénybe: hasznosítja a beszéd ritmikus elemeit, szemantikai és fonetikai szóösszetételeit, gesztikulál, mozog vagy akár énekel és zörejeket idéz elő saját hangja vagy a rendelkezésére álló hangszerek segítségével. Az instrumentális színjátszás kiindulópontja tehát végeredményben az, hogy zenészeket egy előadás erejéig színészi feladatokkal ruházzon fel, mígnem a lengyel művész darabjai mindenekelőtt színészekre, gyakran pedig kimondottan egyes színészek kedvéért íródtak. Erről nem csupán a drámák címe: Szövegkönyv egy nemlétező, ám lehetséges hangszeres színészre (1963), Szövegkönyv három színészre (1970), Kvartett négy színészre (1964), A színész (1989) - de a szövegek dramaturgiai kompozíciója is tanúskodik. Itt a színészek bújnak zenészek (vagy zenetudósok) szerepébe, és az összes zenei elem a szigorú rendezőelvek szerint megszerkesztett drámai művet, valamint a színházi előadást szolgálja.
1. Az egyetlen nyomtatásban megjelent válogatás 1990 után, Ausztriában került kiadásra három kötetben Színpadi művek („Utwory sceniczne”) címmel.
2. Bogusław Schaeffer, Utwory sceniczne I, Collsch Edition, Salzburg, 1992.
3. Helga Finter, A posztmodern színház kamera-látása, www.literatura.hu/szinhaz/posztmodern.htm
4. Joanna Zając, Muzyka, teatr i filozofia Bogusława Schaeffera. Trzy rozmowy, Collsch Etition, Salzburg, 1992, 89.
5. Joanna Zając, Multidymensonalność w czasach niepewności, In: Bogusław Schaeffer dramatopisarz i kompozytor, Księgarnia Akademicka, Krakkó, 1999.
6. Małgorzata Sugiera, Próbowanie teatru jako strategia montażu, In: Bogusław Schaeffer dramatopisarz i kompozytor, i. m.
7. Magyar nyelven Kacsa, Előléptetés, Színész, Szeánsz, Ittott, Próbák, Multi, Pohárköszöntő
8. Mikołaj Grabowski (szül. 1946) a lengyel színházi élet meghatározó alakja, színész, rendező, pillanatnyilag a krakkói Teatr Stary igazgatója
9. Joanna Zając, Schaeffer multimedialny, Teatr, Varsó, 1995/7-8. 39-43.