angol nyelvű feliratozással 

„Megtörtént Palesztinában, i.sz. 39-41-ben. Az előadás hazugság és igazság viszonyát boncolgatja, arra keresve a választ, hogyan maradhat meg embernek az ember, akár gyakorolja a hatalmat – akár, ha ki van téve a hatalmat gyakorlóknak. Becsületről, barátságról és hűségről szól. No meg árulásról és öncsalásról. Arról, hogy végre kell-e hajtani a parancsot bármilyen őrült is vagy mindent feláldozva szembeszállni véle. Áruló-e az, aki az emberségében leli meg hazáját, vagy eleve bukásra van ítélve.

 „A huszadik század második fele magyar drámairodalmának egyik ékköve, a Caligula helytartója azok közé a történelmi tézisdrámák közé tartozik, amelyek célja már megírásuk korában sem a történet, a történelem megismertetése volt, sokkal inkább a szembesítés a jelenkor társadalmi és politikai viszonyaival. Székely János darabja antik történetbe oltott létfilozófiai értekezés hatalomról, szeretetről, barátságról, kötelességről, szabad akaratról, egyebekről. Csupa nehéz és végső soron megválaszolhatatlan kérdésről, melyek közül a zsámbéki előadás rendezőjét, Szikszai Rémuszt talán a külső és a belső kényszer közötti rendkívüli feszültség felmutatása érdekelte a legjobban. […] Szikszai Rémusz első rendezése igen kevés gyerekbetegséget mutat. Akkurátus és érzékeny, szöveg- és színészcentrikus munka, mely nem terheli túl széttartó ötletekkel az alapanyagot. Nagyban épít az erős és hatásos képiségre; tiszta szimbólumrendszerrel dolgozik, s noha egyes elemeket olykor nem vezet végig kellő következetességgel, olyan – a stilizációra építő – színpadi struktúra felépítésére törekszik, amelyben minden komponens szoros jelentést hordoz, s amelyet nem terhelnek fölösleges összetevők.” (Markó Róbert, Revizor) 

„A játéktér egyértelműen kijelöli, hogy Székely János Caligula helytartója című drámája ebben az előadásban mindig játszódik. Vagyis bárhol és bármikor. Az áthelyezhető, variálható, egymástól mindenben eltérő szobrok, amelyek a közeget határolják (díszlet: Szikszai Rémusz és Varga Járó Ilona), szimbólumok, amelyeket különböző korok használnak bizonyos célokra: a hatalom ezekkel jelzi a saját helyét az emberek életében.” (Ugrai István, 7ora7.hu) 

„Szikszai Rémusz a darabot afféle kulturális végtelenbe helyezte; akusztikusan Tom Waits zenéjéig, vizuálisan a willendorfi Vénusztól Giacomettiig húzódik az ív, jelezvén: a történelem tényleg ismétli önmagát, tarthatatlan állapotait kiváltképp. […] A különféle konténerek tetejére pakolt (és könnyedén tovagördített) szobrokhoz képest egészen jelentéktelen az a dobozka, melynek tetején egy legföljebb tízcentis Caligula-bábu áll – ezért folyik ez a hatalmas, eget-földet megrendítő, emberek ezreinek életét veszélyeztető meccs. Ezért a kis vacakért, amelyre még a helytartó, Petronius is gyanakodva, olykor utálkozva néz, mert méretéhez nem illő jelentőségével megnyomorítja az életét.” (Csáki Judit, Magyar Narancs)