A tizenkilencedik és huszadik század fordulójának azóta klasszikussá vált magyar szerzője, Csáth Géza túl azon, hogy irodalommal foglalkozott, ideg- és elmegyógyászként is praktizált – műveinek jelentős része így innen veszi témáját. Csáth novelláiból a jó nevű, báb- és élőszínházi előadásokat egyaránt játszó Stúdió K készített előadást, Mezei Kinga rendezésében. Mezei Szerbiában nevelkedett és járt egyetemre, így színháza is szláv és magyar elemeket integrál, s egyforma arányban operál értelmi (textuális), zenei és vizuális hatásokkal.

A 2010-es színpadi adaptációt (a Gyarmati Kata dramatizálta 2004-es belgrádi szerb változat részbeni felhasználásával) Mezei Kinga készítette.

„Az előadás a humor, a kegyetlenség, kilátástalanság és a be nem teljesült álmok mezsgyéjén jár. A díszlet egy borospince hangulatát idézi, ahol jelentéktelenné válik a napszakok váltakozása, mintegy menedékül szolgálva a felejtés útján járó embereknek. Etűdök egymásutánja adja meg az előadás történetét, mely abból az alapszituációból indul ki, hogy néhány férfi delíriumos állapotban felidézi azt az eseményt, azt a sorstragédiát, mely beárnyékolta életét. Eleve két világ keveredik össze, egy valós, reális és egy álmokból, fájdalmakból, emlékekből szőtt világ és sokszor már nem lehet eldönteni, melyik az igazabb, mert szimbólumaik, érzeteik, viszonyaik összemosódnak.”

Csáth Géza író Budapesten orvosi oklevelet szerzett. Az első világháborúban orvosként vesz részt. Hazatérve községi orvos, de szervezetét ekkorra már tönkre tette a morfinizmus szenvedélye. 1919-ben tragikus körülmények közt lett öngyilkos. Indulása a stílromantikus-szecessziós áramlattal rokonítható, később az élet jelenségeit a maguk valóságában akarja megragadni. Legfőbb írói törekvése a valóság egy-egy jelenségének minél mélyebb átélése és megvilágítása. Ábrázolásának módszerét a diagnózis-készítő orvos munkájához szokták hasonlítani. Írói hivatásának indítékai mögött valóban felismerhető a diagnoszta nyugtalansága: mindent a gyökeréig akar látni, a valóság makacs vallatói közé tartozik. De írói módszerében nyoma sincs a mindent atomjaira bontó naturalizmus fárasztó pepecselésének, laboratóriumi analíziseinek. Látásmódja inkább a huszadik századi realista irodaloméval rokon, ennek egyik első képviselője a magyar prózában. A valóság illúziótlan szemlélete és mélyreható elemző készsége, amely a jelenségeket a maguk élő-mozgó voltában megragadó ábrázolásmóddal párosul. Novelláira mindvégig a téma erős zártsága jellemző. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy novellái gyakran úgy hatnak az olvasóra, mintha az elbeszélések figuráinak diagnózisát kaptuk volna kézbe. Emberi történetei többnyire esetek – akár a szó klinikai értelmében is. Csáth Géza egyik elemzője, Illés Endre így jellemzi az író módszerét: „Figuráit a klinikus kereste össze s még természetesebb, hogy az idegorvos szemével vizsgálta őket. A művész szerepe a továbbfejlesztés: ezt a kórtörténet-formát ő leleményesen kiterjesztette minden élő és holt dologra.”

„A Józanok csendje című előadás Csáth Géza írásaiból összeállított füzér; Gyarmati Kata dramatizálását Mezei Kinga húzta-szerkesztette és rendezte is. Meg tervezte a látványt: pinceféleség lehet, valami pincekocsma – hordók mindenfelé, körbeülik, kerülgetik, felállnak rá, keresztülesnek rajta, és még a levegőben is lógnak, igaz, kisebbek, éppen méretarányosak a szereplők bábalteregójához, a Németh Ilona készítette kis emberkékhez.  Öt férfi meséli el a Csáth-novellákat, és három zenél hozzá. Mezei Szilárd zenéje idegesen remeg, máskor borongósan rezeg, megint máskor dramaturgiailag bele is szól az előadásba, például fordít egyet a hangulatán. A szereplők az előadás elején táncolnak, legalábbis belemozognak a Csáth-hangulatba, megmutatják nekünk az előadás struktúráját: egy nő fogja játszani az összes nőt, aki így-úgy szerepet játszott a férfiak életében, róla hámozzák le szép sorban a férfiasságot jelentő zakót.” (Csáki Judit, Magyar Narancs)

„[Az előadás] szorongatóan szép etűdsorozata emberárnyak lebegő, rebbenő, rezzenő, hengergő koreográfiájával népesíti be a teret, mely az ötletes mozgásképletek mellett a fénydramaturgiának engedelmeskedik. Fodor Gergely úgy világította be a játékhelyet, hogy akkor is sötét van, amikor égnek a lámpák. A fény legemlékezetesebb forrásai nem is a köröket vető, erőlködő izzók, a képekbe messzebbről harapó reflektorok, hanem a gyufaszálak, melyeknek foszforfejére akkor is lángot képzelünk, amikor hosszú percekig hiába kuncsorog, esdekel gyújtófelület után a cigarettájára vágyó nikotinista, s a mécsesek, melyekből kettő fellobbantva, cipőre erősítve táncol az egymástól elszigetelődött emberek éjszakájában. A Józanok csendjében – bár az ellentétező cím épp a történések fonákjára utal, ugyanis a férfiak mind alkoholködbe vesznek a delíriumként meghatározott kompozícióban.” (Tarján Tamás, Revizor)